Szabadság, szeretet, tisztelet – nagy szavak, amelyeket a nyugati világunkban kiüresítettünk az idők során, és mára már kissé közhelyesen hangzanak. De mindannyian ebbe vágyunk vissza. Szeretnénk szabadok lenni, tisztelni és szeretni másokat, a természetet, ami körülölel. Mert a mi kultúránkban ez már mind elvesztett illúzió.
A Calchaquí-völgyi gaucho közösségben a természetet tisztelő cowboyok és cowgirlök még mindig úgy vágtatnak lóháton, mintha száz évvel ezelőtt megállt volna az idő. Irigykedve nézzük a természetnek e közelségét, és mi is ott akarunk száguldani a szélben, érezni a természet erejét, hatalmát.
Ebben a kis gaucho közösségben minden generációnak megvan a maga szerepe, legyen szó a helyi énekesről, a marhacsordákat terelő fiatalokról vagy a tapasztalt vénekről. Ez az igazi „ikaigai” (Japánban az élet értelmét jelentő kifejezés, az ügy, amiért érdemes nap mint nap felkelni). Az idős bölcs nem demens vénember, hanem olyan megbecsült tagja a közösségnek, akinek a szavát a tízéves ámulattal hallgatja, tanácsait megőrzi, megfogadja. Az apa gyengéd odafigyeléssel terelgeti 7 éves kisfiát, megtanítja neki a férfias játékokat, kést élvezni, tüzet csiholni, őszintén beszélgetni, együtt hallgatni.
Ebben az egyszerre szerető, összetartó, mégis nyers környezetben a tinédzserlány Guada elszántan küzd, hogy elismerjék a férfiak uralta rodeó világában. Lassan, fokozatosan szelidíti meg a lovát, türelemmel, alázattal, tisztelettel éri el a film végére, hogy a ló a bizalmába fogadja.
